A farkasverem -részlet a regényből-

Zárva

Részlet a regényből-
"Egy önálló, külön kis idegen világ. Olyan ott a Mezőség szívében, mint valami lázas, siető, furcsa kicsi csillag; ki tudja honnan jön, ki tudja hova megy és ki tudja micsoda sorsokat visz magába zárva. Különös, idegen világ, aminek semmi de semmi köze sincs ahhoz, ami mellett elrohan: a házakhoz, a tavakhoz, adombokhoz és az emberekhez. Mintha talán nem is emberek ülnének benne, vagy ha emberek is, hát nagyon messziről jöhetnek és nagyon messzire akarnak menni...
Vénasszony: ez a fogalom Rápolthynét jelenti. „Maica” – mondják a románok és ez valami olyasmit jelent, mint „anyácska”. Pedig a „Maica” igazán nem kelt valami anyácska benyomást. Jobban talál rá a Vénasszony elnevezés. Pergament bőrű, ráncos, száraz öregasszony Rápolthyné, kis madárfején ritkás, szürke a haja, persze, bubira nyírva, hiszen a Mezőség azért még nem a világ vége, és tudják itt isaz emberek, hogy mi a divat. A sárgásbarna bőr mély ráncokba tapad arccsontjaira, és félelmetessé teszi soványságát. Két szürke szem néz ki ebből az arcból, de olyan hidegen és részvétlenül, mintha nem is élő ember szemei volnának, hanem két jégdarab, amit valaki tévedésből odatett. Senki a világon nem tud úgyzni, mint a Vénasszony, olyan kifejezéstelenül, olyan lélek nélküli ürességgel. Nemharagosan, nem gyűlölködve, nem irigyen, nem idegenül, csak valami érzéketlenhidegséggel, olyan nézéssel, amiben semmi sincs. Régi házakon lehet látni egy-egy vakablakot: kívülről rendes ablak, üveg is van rajta, csak éppen hogy az üveg mögött nincsen semmi. Fal. Olyanok ezek a szemek. [...]

S ahogy halad a menet lassan, lassan a kápolna felé, ahogy halad vagyhetven-nyolcvan ember, s elmennek a nagy fák alatt és a Rókirjára taposnak: talán egyetlenegy sincs közöttük, akinek eszébe jutna Báró Rápolthy Tamásné. A Maica. A Vénasszony, akit egy csukott fedelű koporsóőriz, szétrágotttesttel, s aki után nyugtalan félelemmel vonyít néhány éhes, szobába zárt kutya. Még ott ülnek az ebédlőben, meg a szalonban, András és Nastasia serényen hordozgatják a megrakott tálakat, de már az istálló előtt lovak nyerítenek, kocsisok hangoskodnak a befogás körül. Aztán egyenként felkerekednek, kocsira ülnek s mindenki indul hazafelé, amaga életébe, a maga gondjaihoz
Jenő elbúcsúzik az utolsó vendégtől és lassú léptekkel jön vissza az előszobába. Furcsa érzése van, mintha minden sarokból, minden bútor mögül az anyja két gyanakvó, hideg szeme szúrna elő, mintha ott lenne, csak éppen nem tud megszólalni, de azért lát mindent és bizonyos, hogy ezentúl is csak úgy fog történni minden, ahogyan ő akarja. (...)
S ahogy benéz a nyitott ebédlőajtón, mintha a pohárszék cifra palackjai közül két szürke szem nézne rá, a szürkületen keresztül.